„Minden tudós vagy fő költő függött valamely hercegtől vagy főúrtól, törzse támogatójától. Szoros kötelék fűzte urához és annak családjához, mivel neki kellett versben megörökítenie ura házasságát, a gyermekáldást, az elhalálozásokat, a háborúban vagy békében szerzett javait, zsákmányait és minden jelentősebb eseményt az életében. Gyászdalt kellett szereznie ura, annak valamelyik rokona vagy gyermekei halálakor és lakodalmi éneket kellett írnia, ha esküvőre került sor a családban. Ha epikus éneket vagy hőskölteményt szerzett más uraknak, elvárták tőle, hogy saját patrónusáról is megemlékezzen vagy legalább a nevét megemlítse. Ide kívánkozik egy nemrégiben történt eset. Amikor Donough O Brian, Thomond grófja, Munster tartomány elöljárójához eljutottak a hírek, hogy egyik költője (mivel fel akart szabadulni urához fűződő kapcsolatából) verset címzett őhozzá, melyben egy MacCarthie nevű urat dicsőített, aki a határ menti harcokban jeleskedett. Ebben a versben azt kívánta, bárcsak az O Brienek közt is akadna ily dicső férfiú. Az említett nagyúr olyan felháborítónak találta ezt a verset, hogy megesküdött, bárhol kezébe kerül a költő, elégtételt vesz rajta a sértésért. A költő megrémült a következményektől, ezért eltűnt, és éveken át igyekezett nem az említett úr szeme elé kerülni. Mégis, egy alkalommal, amikor feleségével útra kelt, észrevette a grófot, aki egy kisebb ménessel közeledett. Mivel lehetetlen volt elkerülni a találkozást, a költő azt mondta, hogy halottnak tetteti magát, a felesége pedig sirassa őt. Ha a gróf kérdezi bánata okát, ne titkolja el a nevét, és könyörögjön bocsánatért az egykori bolondság miatt, amivel megsértette a nagyurat és annak családját. Az asszony úgy cselekedett, ahogy élete párja kérte. Amikor az úr odaért, és megtudta, kinek a holtteste hever előtte, kíváncsian megkérdezte az asszonytól, vajon a költő megbánta-e az O Brianekre tett hálátlan kijelentését. A feleség azt válaszolta, hogy szívből megbánta és hozzátette, férjét oly mélységesen bántotta, amit tett, hogy amikor meglátta őkegyelmességét, menten összeesett és meghalt. Minthogy a költő eltávozott az élők sorából, és a hosszú mellőztetéssel már amúgy is megbűnhődött tettéért, a gróf úr megbocsáthatna neki. A gróf nagy felindultságában nemcsak megbocsátott a szerencsétlennek, hanem néhány aranyat is hajított az asszonynak, hogy legyen miből eltemetnie urát. Ebben a pillanatban a vélt halott felpattant, megragadta a főúr lovának kötőfékjét, és elszavalt egy remekbe szabott költeményt a gróf dicséretére, melynek hallatán az úr ismét udvarába fogadta őt. A költő úgy tett, mintha a verset addig találta volna ki, amíg „holtan” feküdt, de sokkal valószínűbb, hogy a költemény régóta készen volt már, és a poéta csak a megfelelő alkalomra várt, hogy segítségével visszakönyöröghesse magát ura kegyeibe” (Bergin, 1970: 7–8).